1. fejezet - Okok, miért is írok éppen most

Ludwig vagyok. Ludwig von Schwarzlicht. A Schwarzlicht arisztokrata család második számú örököse, habár engem szántak valódi örökösnek, a nemem miatt. Rengeteg könyvet olvastam a New Orleans-i és a Firenzei vámpírokról. Gondolom, ha már van francia és olasz származású vámpír könyv, miért nem lehetne az én történetemet is elmesélni, mint német ági vámpír? Okok, melyek ellene vannak? És ami mellette? Nincs érv semmihez se. De csak azért is szeretném a közönséggel megosztani, hogy én is élek, még mindig Németország utcáit járom, és lehet, hogy épp tőled kérek útbaigazítást. Mondjuk, ez nem egészen biztos, hiszen én már 93 éves vagyok. Nemsoká 94 éves leszek. Csak pár hónap van még addig. Inkább ők, vagyis ti kérhettek tőlem útbaigazítást, ha lenne bátorságotok egy hosszú, szőke hajú német férfit megkérni, ki igen alacsony termetű. Nos, ez vagyok én. Igyekszem a mostani modort használni írásaimban, de ez igen nehéz. Fura ez a mostani világ. Régen minden olyan szép, nyugodt, illedelmes volt. De most? Minden második utcasarkon egy szajha, akik nem tudnak betelni a férfiak gerjedelmével, valamint a pénzzel, amelyet a férfi gyönyörre fakasztására kapnak. Nemhogy megdolgoznának a pénzért. Annyi munka van már a nőknek is, de mégis a legegyszerűbb dolgot választják, mármint árulják a testüket. Ki nem állhatom őket. Szinte mindegyik odajön hozzám, pipiskedik, majd mikor finoman visszautasítom a felajánlott egy éjszakás kalandot, felháborodva eltipegnek a 10 cm sarkú cipőjükbe. Furcsállom a mai hölgyeket. Szinte mindegyik a rossz férfiakat kedveli, akik megrontják őket. Testükből alig fednek el valamit, valamint nyavalyognak, hogy túl sok rajtuk a felesleg. Pedig csontsoványak... Akkor mégis, milyen az igazi testalkat, amit minden nő akar? Na, de elkalandoztunk. Magamról kéne beszélnem, nem másról. Egyszóval, Hamburgban van egy nagy birtok, amely a családomé. Már generációk óta öröklődik a család férfi tagjai között, és mivel én vagyok az egyedüli férfi örökös, így én leszek a következő generáció vezetője. Volt egy nővérem és egy húgom. Mindketten gyönyörűek voltak a maguk módján. Nővérem, Greta von Schwarzlicht, komoly, határozott személyiség volt, szüleim kedvence. Semmit sem csinált rosszul, mindenben tökéletes volt. Egyedüli hibája a neme volt. Szegény nővérem, miután kijelentették a szüleim, hogy én leszek az örökös, magába esett és meggyűlölt. Húgom, Katharina gyönyörű, életvidám személyiség volt, akár csak én. Ő mindig a valódi arcát mutatta, velem ellentétben. Nem értettem soha, hogy miben leli örömét, hogy mindig nevetett azzal a cseresznyepiros ajkaival. Habár kissé mégis csak megértem. Hiszen lány volt, mindent megkapott az élettől, amire vágyott. Akár babát, akár játékot, sőt még férfiakat is. Nem kellett neki sok idő, hogy 9 éves korára meglelje az igazit. Aki nem más volt, mint az unokabátyja, aki mellesleg 22 éves volt. A nővérem és húgom a törvényes Schwarzlicht feleségtől származott, Dorothea von Schwarzlicht-től. Én viszont csak egy paraszttól. Tőle származott az én kiemelkedő szépségem is. Leona Beilschmidt-nek hívták. Igen szegény volt, apám mégis beleszeretett. Azt követően megszülettem én, 10 éves koromig velem élt anyám is, ám amikor apám megharagudott anyámra, hogy miért nem vagyok olyan, amilyennek ő elképzelt, tehát olyan mint nővérem, megütötte, azt követően anyám elszökött a Schwarzlicht házból. Senki nem tudta, hogy hova menekült, pedig még azt a kis falut is átnézték, ahol apám megismerte anyámat. De nyoma, az nem volt. Kicsiny kis nád kunyhója üresen tátongott. Csak egy egér volt ott, megrémülve a sarokban, menekülésre készen. Utáltam a nevelőanyámat és apámat is. 10 nap múlva felhagytak anyám keresésével és folytatták ott az életet, ahol abbahagyták. Kidobták anyám összes cuccát, vagy amit elrejtettem a szobámba, megkeresték és elvették, majd máglyán elégették. Megparancsolták, hogy ne gondoljak többet anyámra, hanem éljem az életem. Ami cseppet sem volt könnyű. Anya nélkül egy gyerek elveszik. Erre azután jöttem rá, hogy értelmeztem József Attila életrajzát és megtapasztaltam, mennyire hasonlítunk. De az életemre visszatérve. Családom mindvégig ateista volt, ahogy egy német ősi családtól elvárható volt. Hitték, hogy maguk teremtették meg mindezt. De hogy tudták ezt hinni... Hiszen Isten adja meg erre a lehetőséget nem? Ha nem, akkor valamelyik más istenség. Nem Zeusz, hanem Aphrodité, vagy Thermisz, vagy pedig Niké. A lényeg ugyanaz. Egy Isten mindenképp végigkísér az utunkon. Ha pedig nem hiszünk bennük, akkor elnyerjük méltó büntetésünket. A családom el is nyerte. De nem szeretnék előre sietni, hisz még annyi lapom van az írásra, feltalálták a számítógépet is, meg ott van az írógép is, amelynek olyan szép a betűtípusa. Nevelőanyámra visszatérve, Dorothea von Schwarzlicht borzasztóan utált engem. Amikor apám nem volt a közelében, minden idejét arra fordította, hogy engem idegileg kikészítsen, vagy pedig épp a szépségével foglalkozzon. Mindig kikészített, de az idők múlásával megtanultam, hogy hogy adjam ezt vissza neki. Ha az anyámról beszélt, hogy milyen ostoba volt, amiért elmenekült, és hogy ő mennyire boldog ettől a dologtól, csak mosolyogtam és annyit mondtam, hogy igen, igazad van, tényleg ostoba volt. De legalább helyesen cselekedett. Azzal megsértődött és otthagyott. Egyszer, amikor még nem tudtam semmit se tenni a sértései ellen, apám rajtakapta, hogy mit művel velem. Azóta Dorothea körültekintőbb volt. Csak akkor sértegetett, amikor még csak egy szolga sem volt a közelben. Egyedül a nevelőm, Helen Shiller volt velem kedves. Ő tanított meg a harcokra, a zene fontosságára, a szeretetre, mindenre. Ő adta meg nekem mindazt, amit anyámnak nem sikerült. Anyám helyett volt anyám. Sajnos, 15. élet évemet betöltve, megkérte a kezét egy igen tehetős úriember, így távoznia kellett a Schwarzlicht házból. Mennyit sírtam utána. Minden este cserélni kellett a párnám huzatát, mert mindig átáztatta a könny. 1939-ben, amikor 19 éves voltam, és kitört a II. világháború, a családomat súlyos tragédia érte miattam. Mégse volt miatta bűntudatom. Sosem éreztem magam a Schwarzlicht család tagjának. Habár sajnos a véremet nem lehetett mással kicserélni. Pedig mennyi mindent megadtam volna csak azért, hogy ne legyek vér által összekötve azzal a katasztrófális családdal, akik rámerőltették a dühüket. De erre a dologra, hogy mi is érte pontosan őket, később szeretnék kitérni. Jelenleg csak egy tehetős vámpír vagyok, aki Berlin utcáin bolyong, így, 2014-ben. Mégse bánom meg az életem. Mert az életem múltán olyan emberrel, illetve vámpírral találkoztam, aki minden szeretetét és bizalmát nekem adta. Boldog vagyok mellette. És most boldogan olvassa a sorokat, amiket a tollam hegyéből özönlenek.